Előszó helyett elmondok egy történetet.
Ez az én írói hitvallásom.
Megkérdeztek egyszer egy rabbit, akinek nagyapja még a nagy szentnek, Baál Sémnek a tanítványa volt, hogyan kell elmesélni egy történetet.
– A történetet úgy kell elmesélni – mondta a rabbi –, ahogyan azt az én drága nagyapám tette valaha. Béna ember volt. Egész életében alig vonszolta magát. Azon az estén mindannyian a tolószéke köré gyűltünk. Valaki ugyanis megkérte az öreget, meséljen végre valamit az ő csodálatos tanítójáról, akinek a szájhagyomány szerint különös varázshatalma volt… És akkor az én nagyapám így kezdett mesélni:
“Ima közben különös fény öntötte el Baál Sém arcát!… Valósággal világított a homályban. Szeme tágra meredten bámult valahová, de nem minket nézett, hanem a Csodát, amit mi nem láttunk, csakis ő. Mint a holtaké, olyan lett a tekintete. Pupillája óriási fekete lyuk lett, mert a fényt ilyenkor már nem érzékelte. De látott!… Látta a szellemvilág lakóit, Mózest, Illést, és az angyalokat, sőt azt a vakító fény-szeretet hazát, ahol az Örökkévaló, akinek áldott legyen a neve, lakik. Belelátott a Boldogságba, és a Boldogság is látta őt. Szeme meg se rebbent. Hatalmas pupilláiban a látó vakok gyermeki ámulata tükröződött!… S amikor érezte, hogy az Isten meghallgatja… örömében felugrott… magasra csapta
a karjait… Először csak forgott, körbe-körbe, majd szökellni, ugrálni kezdett!…
Mint amikor a gyermekek sasmadarat játszanak, billegő karokkal szárnyalt a semmiben, lábujjhegyen suhant, sőt csizmájának hegye elhagyta a talajt… Igen, repült a szent ember!… Így imádkozott!
És közben azt kiáltotta, de üvöltve: Áldott legyen a neved! Áldott! Áldott! ÁLDOTT!”…
És ahogy mindezt elmesélte az én bolondos nagyapám – folytatta a rabbi –, az ő arca is felragyogott. Szemében megelevenedett a csoda. Magasra csapta csont-bőr karjait, s hirtelen kiemelkedett
a tolószékéből. Meséjének hevében úgy érezte, neki is táncolni kell, ahogy a mestere tette valaha!… És fölállt!… Képzeljétek el, gyerekek!… Életében először fölmagasodott előttünk ez a béna vénember! Most láttuk csak, milyen hatalmas férfi!
És elkezdett táncolni! Kacska ujjaival megcsippentette kalapja szélét, messzire hajította, földhöz vágta a fojtogató selyemsálját, és táncolni kezdett! Először csak meg-megroggyanó lábakkal, mint egy újszülött kecskegida, de ahogy azt kiáltotta, hogy ‘áldott’, a mozdulatai elszabadultak. A legnagyobb döbbenetünkre körbetáncolta a szobát. Kitáncolt az udvarra!… Körbeügette a kerekes kutat, átugrotta a mosóteknőt… És dalolt!… És amikor meséjét befejezte, maga is csodálkozva látta, hogy e percben kigyógyult a bénaságából!… Örökre… Így kell a történeteket elmondani – fejezte be a rabbi.
Az emberek döbbenten hallgatták.
Szinte érezték, hogy meséjének különös ereje van.
De egy valaki azért mégis töprengve állt. És amikor a többiek elcsendesedtek, azt kérdezte tőle:
– Ezt értjük, rabbi. Értjük, hogy a szónak, ha a lelkünk mélyéről mondjuk ki, gyógyító ereje van.
Azt is, hogy a te nagyapád nem egy régmúlt eseményre emlékezett, hanem megidézte a nagy
Baál Sém szellemét. Ahogy te is megidézted most a nagyapádat közénk. Éreztük, hogy itt van velünk. De hogy van az, rabbi, hogy a te öreged annyi éven át sohasem beszélt a tanítójáról, és ezalatt béna, nyomorult emberként élt?… Miért épp azon az estén kezdett mesélni? Miért nem tíz vagy húsz évvel azelőtt?… Meggyógyulhatott volna.
A rabbi hosszú ideig nem felelt.
Szemét félig lehunyta, mint aki befelé figyel, majd azt mondta:
– Meg kell várni, míg az angyalok súgnak.
Müller Péter: Örömkönyv
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése