"Honnan jövök? Hol találtál rám?" - kérdi az újszülött édesanyját.
Az anya egyik szeme sír, a másik nevet, szorosan kebelére szorítva gyermekét, válaszol neki:
"Kincsem, a szívemben rejtőztél, te voltál szívem vágya.
Ott voltál gyerekkorom minden babájában. Amikor reggelente agyagból Isten hasonmását formáztam, te voltál, akit újra és újra kigyúrtam. Isten mellett még te álltál házi oltárunkon. Amikor hozzá imádkoztam, hozzád is imádkoztam.
Minden reménységemben, minden szeretetemben, az életemben, és anyám életében te éltél.
A halhatatlan szellem, aki óvja a házat, a tűzhelyet, tart téged ősidők óta szeretetteljesen keblére szorítva.
Gyerekkoromban, amikor szívem - mint a virág szirma - nyílni kezdett, betöltötted, mint bódító illat.
A te lágy frissességed tette fiatal dalaimat bársonyossá, mint a pirkadat előtt járó harmat fényének csillogása.
Te kis égi lény, kinek a reggel első órájának fénye ikertestvére, hozzám hozott az élet hulláma, és végül az én szívembe helyezett.
Míg arcodat szemlélem, körülleng a rejtély.
Te, aki mindenhez és mindenkihez tartozol, nekem ajándékoztattál!
Félelmemből, hogy nehogy elillanj tőlem, erősen szívemre szorítalak.
Miféle csodát bízott gyenge karjaimra a világ kincsesládája?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése